El Cyd

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a dzsinnek

Mint látszik: gyenge vagyok. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és újraolvastam a Halkirálynő sorozat következő részét is. És a helyzet az, hogy piszkosul élveztem, szóval senki ne lepődjön meg, ha év végéig a folytatások is felkerülnek ide... (a Vis Majorokat pedig azt hiszem jövőre veszem sorra - már persze abban az esetben, ha a világvége érdeklődés avagy egyéb meg nem határozott tényezők hiányában megint elmarad).

Nos, lássuk csak, miféle finomságokkal kényeztet minket e történetecske: van itten sok-sok gyilkosság, ez ugye egyértelmű; aztán vannak bomlott elméjű tagok, meg olyanok akiknek semmiféle elméjük nincs, izmaik viszont acélosak. Némi gyógyszer manipuláció is becsúszik; egy kis robbantgatás itt, egy kis lövöldözés amott, pofozkodás mindenütt; nyitott illetve zárt ablakon való kivetődés, jeges vízben merítkezés, satöbbi. Fincsi.

Ha létezik - és miért ne létezhetne? - ez a rész szerintem még jobb, mint az előző. Egyrészt összeszedettebbnek tűnt, másrészt viccesebb is. És ha már a humorfaktornál tartunk, két meglepetés is ért így a másodszori olvasás során. Először is döbbenten észleltem, hogy legkedvencebb Martinomnak komoly konkurenciája akadt egy sziporkákat és skulókat lövöldöző mesterlövész képében. Hogy én korábban hogy nem szúrtam ki magamnak Rühl-t, az rejtély. Teljesen idióta, következésképpen marhára bírom. S mivel nem tudom eldönteni, melyikük a lököttebb, Rühl avagy Martin, arra jutottam, hogy azé lesz a legkedvencebb szereplő kitüntető címe, aki jobban megnevettet. Eddig fej-fej mellett haladnak...

A másik meglepetés Cyd volt. Merthogy én teljesen úgy emlékeztem, hogy ő csak később, valamikor az ötödik rész táján bukkan fel, erre tessék, itt van teljes kancsi valójában, kaméleonmód forgatott szemeivel és lehengerlő dumájával. Cyd, aki ha épp nem a mocsodékokat dzsemesíti, akkor a korábban pürésített ellenről szóló anekdotákkal szórakoztatja kevéssé hálás közönségét. Egészen elfeledtem már, mekkora szövege van a Mandrónak, így aztán boldogan, a röhögéstől tizenkétrét görnyedve élveztem mondókáját.

Nos hát ennyi. Pár hónapja olvastam, hogy a régi kedvenc könyvek újraolvasása valami roppant jót tesz a léleknek. Tudjátok mit? Marhára igaz. Hamarosan ki is olvasom a következő részt, de előbb még más dolgom van...

Fabyen Kiadó, 2006.